A Szigetszentmiklósi Tankerületi Központ a 2022/2023-as tanévben egy különleges cikksorozattal kíván tiszteletet tenni azon már nyugdíjban lévő intézményvezetők előtt, akik munkásságukkal nagymértékben hozzájárultak az érintett köznevelési intézmények sikereihez.
Következő interjúalanyunk Zilling Ibolya, a Szigetszentmiklósi Ádám Jenő Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola volt igazgatója.
- Hogy érzed magad a nyugdíjazást követően?
- Nagyon jól vagyok köszönöm, sokat utaztam az elmúlt időszakban, és igyekszem is betervezni mindig egy-egy utazást, ha csak tehetem. Volt szerencsém egy hathetes dél-amerikai utazáson részt venni, mely felemelő volt, és hihetetlen élményt nyújtott. Valamint ősszel eltöltöttem pár napot Prágában. Ez az utazás azért is különleges számomra, mert iskolai szülőktől kaptam ajándékba, melyet ezúton is köszönök. Emellett a családnak is igyekszem minél többet segíteni, bár nehéz, mert egyik gyermekem, és a rokonok nagy része is külföldön él, így a távolság megnehezíti a mindennapokat. De az unokák teszik igazán boldoggá egy nagyszülő életét, ők szerencsére a közelben laknak, ezért sokat tudok velük foglalkozni! Mindemellett el kell mondanom, hogy amikor nyugdíjba mentem, és a mindennapos iskolai feladatok megszűntek, az nagyon fájt. Amiért évtizedeken át dolgoztam, az életem egy része volt, és hiányzott. Ugyanakkor éreztem, hogy elfáradtam, és jólesik megpihenni kicsit, mielőtt új feladatokat keresek magamnak. Ugyanis ha valaki elvállal egy iskolai intézményvezetői munkát, tudnia kell, hogy attól a pillanattól kezdve az iskola lesz a családja. Csak így tudja jól végezni a feladatát.
- Tartod a kapcsolatot az intézmény dolgozóival, tanulóival?
- Természetesen, több diák is jár hozzám jelenleg is, akiknek segítek az iskolai felkészítésben, és természetesen a volt kollegákkal is keressük egymást. Sok jó kapcsolatom van régi diákokkal is, mindig nagy öröm, ha az ember találkozik egy-egy kedves, volt diákjával, aki azóta már kikerült a nagyvilágba.
- Hogyan emlékszel vissza az intézményvezetői évekre?
- Az első dolog, ami egyből eszembe jut nyilván az új iskola. Az építkezés egy nagy falat volt mindenki számára, de én magaménak éreztem az egész projektet, mely sok örömet és természetesen sok nehézséget okozott, hiszen egy ekkora építkezés mindig rendkívüli odafigyelést igényel. Mielőtt a pedagógiai pályára kerültem, informatikusként dolgoztam, és több olyan munkahelyem volt, ahol a projektszemléletet kellett alkalmazni, így az építkezésnél, kivitelezésnél aktívan részt tudtam venni. Amikor pedig elkészült az intézmény, örömmel vettük birtokba azt. A hagyományok folytatása mellett nagyon sok újítást vezettem be vezetői éveim alatt, de már előtte is igyekeztem minden gondolatomat megvalósítani. Ezekkel is szerettem volna könnyebbé tenni a tanulást, illetve motiválni a tanulókat: reggeli torna, délutáni foglalkozások (ide tartoztak a felzárkóztatások és a tehetséggondozás is), rengeteg szabadidős program, kulturális, sport, szakmai versenyek (legyen az iskolai, vagy akár iskolán kívüli), katolikus osztály indítása, karácsonyi előkészületek a szeretet jegyében. Rengeteg továbbképzésen vettem részt. Vezetőként úgy gondoltam, hogy példát kell mutatni a kollegáimnak, ezért a mesterképzést is elsőként végeztem el. Igyekeztem eljutni a kollegák óráira is, azonban erre mindig kevés idő jutott sajnos. Valamint ha már a vezetői elveket említem, számomra kiemelten fontos volt a diszkréció és a bizalom is, ezt mindig szem előtt tartottam, hiszen csak így tud egy vezető felelősen a kollegáival együttműködni. Úgy gondolom, hogy az iskolai munka mindig két emberen múlik, nemcsak a diákon hanem a pedagóguson is. Együtt lehet eredményt elérni. Ehhez kapcsolódóan Németh Lászlót tudnám idézni: „Az, hogy az iskola - és benne a tanár - milyen volt, csak jó tíz évvel az iskola elvégzése után kezd kiderülni. A tanár nem is tudja - fogalma sincs -, hogy mikor hat igazán a növendékre, egy gesztussal, egy szóval, odavetett tréfás félmondattal.” Egyik kedves emlékem a Németh László díj, melyet elnyertem, és amelyre mai napig büszke vagyok.
- Mi a legkedvesebb emléked az itt eltöltött időből?
- Erre nehéz válaszolni, mert az én szívügyem sosem a nagy sikerek elérése volt, hanem a nehezebb-gyengébb dolgok felvállalása és azok sikerre vitele. Felvállaltam a nehéz eseteket, és én akkor voltam boldog, ha azokkal sikerült eredményt elérni. Imádtam továbbá a gyerekek műsorait, legyen szó bármilyen előadásról, örömmel és szeretettel néztem ahogyan szerepelnek, ahogyan bátorságot és önbizalmat nyernek az előadások során. Ugyanígy kedves emlékek számomra a testvériskolai találkozások is, amikor betekinthettünk és részt vehettünk az ottani oktatásban, sok fellépés volt itthon is és a testvériskolákban is, továbbá arra is lehetőségem nyílt, hogy szülőket lássak vendégül, melyre mindig jó szívvel emlékszem vissza.
-
- Változtatnál esetleg bármin, így visszatekintve az elmúlt 30 évre?
- Igen. Ha újrakezdhetném, mindenképp több időt fektetnék a kollegákkal való aktív időtöltésre, együttlétre. Sajnos erre jutott mindig a legkevesebb idő. Igyekeztem közös programokat szervezni, de így visszatekintve úgy gondolom, hogy ez is kevés volt, mert a kollegák több közös programot igényeltek volna.
- A beszélgetés elején az új feladatokat említetted. Mik a terveid a közeljövőt érintően?
- Ismét tervben van egy hosszabb utazás, melyre már készülök egy ideje. Valamint rendszeres látogatója vagyok a Cinema Sziget Filmklubnak, és reményeim szerint el tudok végre jutni Szigetszentmiklós finn testvérvárosába, Haukipudas városába is a Finn Baráti Kör segítségével. Természetesen nem szeretném az oktatást sem abbahagyni, valamilyen formában biztosan hozzá fog tartozni a további életemhez is. Szeretnék azoknak segíteni, akik egyéni foglakozás keretein belül tudnak csak fejlődni, és a szülők nem tudják erre sem az időt, sem az anyagiakat biztosítani. Igyekszem a szó szerinti aktív nyugdíjas éveket élni:
“Időt kell szakítanod embertársaidra, tégy valamit másokért, ha még oly apróságot is — valamit, amiért fizetséget nem kapsz, csupán a kitüntető érzést, hogy megtehetted.” (Albert Schweitzer)